Szokatlanul sötét éjszaka borult aznap a városra, az égbolton egyetlen csillag sem pislákolt, mindegyiket vastag felhőréteg takarta el az emberek szemei elől. November eleje volt, mégis jéghideg, a szél a bőrön keresztül egészen csontig hatolt, hogy remegésre kényszerítse a test gazdáját – a csatornafedelek alól a meleg levegő gejzírként tört fel, s a gőz belopakodott a tisztességes emberek előtt szinte láthatatlan sikátorokba, hogy aztán penészként, vízként megtelepedjenek a falakon.
Csönd volt. Csak a távolból szállt egy elhagyatott környék felé egy sziréna zúgása, de amint az elhalt, a környék újból nyugalomra szenderült. A békesség azonban nem tartott sokáig. Egy kapucni védelmébe burkolózó magas idegen szelte át a főutcát, és tért be egy sikátorba, hogy aztán sietős léptekkel induljon egy nagy vasajtó felé. A bejáratnál volt felfedezhető az egyetlen bizonytalanságra utaló jel: téblábolt, le-föl. Látszott rajta, hogy nem mer kopogni, végül aztán összeszedte bátorságát, és két rövid, majd két hosszú koppantás után másodperceken belül feltárult a bejárat. Egy marcona férfi jelent meg előtte, aki miután alaposan végigmérte őt, egy fejmozdulattal jelezte, hogy beléphet.